Szentbékkála térségében egy nagy dombra, tulajdonképpen egy kőhátra kellett fölmásznunk. Ez a terület drónos szempontból a közepesen jól megközelíthető területek közé tartozott. A kőhát tetejéről reptettük föl az oktokoptert egy német úr társaságában, aki szintén kifejezetten azért jött ide, hogy jóval kisebb drónját -ugyan hobbi célból-de egy nyugodalmas helyen megreptesse.

 A Káli-medence kőhátai közül egyébként talán a legszebben, legnagyobb épségben megmaradt képződmény a Szentbékkállai Kőtenger. A legenda szerint a kőtenger is az itt lakó óriások emlékét őrzi, akik jó és rossz kedvükben dobálták el a sokszor szoba, vagy akár ház méretű kődarabokat. Sokáig nem is tudták megfejteni az eredetüket. Később a kutatók rájöttek, hogy a kőtenger úgy keletkezett, hogy a vulkanikus utóműködés idején ezen a vidéken hévizes források törtek föl, és a forró víz az itt található fehér homokot kemény kőhalmazzá cementálta, ragasztotta össze. A turisztika kőtengereknek nevezi ezeket a nagy sziklatömbökből álló kőhátakat.  Ezek a kövek a az egykori Pannon-tenger homokturzásainak megkeményedett példányai,melyet a víz visszahúzódása után a későbbi időszakok szele látványos, helyenként bizarr formájúra alakított. Mintegy 400 m hosszan fekszenek a kis dombhát oldalában a sziklák, részben növényzettel is fedve.  Közülük az egyik sziklacsoport, a szentbékkállai Ingókő különösen érdekes: egy hatalmas kőtábla enyhe billenéssel megmozdul, ha a végére állunk. 

Az ellenálló kemény kőzetet, sokáig bányászták a környéken, rengeteg malomkő készült ezekből a sziklákból.